Kétségbeesett hívást kaptam a napokban, tudnék-e fogadni valakit, aki hosszú ideje küzd önmagával. Nem a kliens hívott, hanem egy ismerőse, majd egy családtag is.
Mindenkinek elmondtam, hogy csak akkor tudok dönteni erről, ha a kliens maga is felhív. Jó néhány szakmai ok mellett, most egyet emelnék ki, ami mindenki számára fontos, érthető, és talán önmagában is segíthet a helyzetet megérteni, és az első lépéseket megtenni. Segíthet a még segítséget nem kérő érintetteknek, vagy azok kapcsolatai közül bárkinek, hogy miért is olyan fontos, miért van szükség arra, hogy személyesen a kliens kérjen közvetlen segítséget.
Delegált kliens fejlődése nagyon törékeny, lassú, és a legtöbb esetben sajnos kevés sikerrel fejeződik be. Sok esetben még inkább rosszabbodhatnak a körülményei, hiszen a várt siker elmarad, a megoldás hiányában pedig csak önigazolódik a kétség, a kilátástalanság.
Minden fejlődés változás is egyben, de nem minden változás fejlődés.
Ez félelemmel járhat.
El kell hagyni a jól ismert kereteket, és bele kell vágni valami újba, hogy ne ugyanaz az eredmény legyen, amit eddig létrehoztunk. Ehhez bátorság kell, a bátorsághoz erő, jelen esetben önerő.
A változás az elfogadással kezdődik. Annak az elfogadásával, ami éppen most van. El kell tudni fogadni a lehetőségeink, a korlátaink, sőt azon gondolatainkat, gondolkodásunkat, és döntéseinket is, amelyek ebbe a helyzetbe juttattak. Ez az a lépés, ahol felelősséget vállalunk magunkért, mert csak ekkor ismerjük fel, segítség kell.
A segítség nem ahhoz kell, hogy valaki -okosabb, erősebb, képzettebb stb.- oldja meg helyettünk a problémánkat, vagy mondja meg a „tutit”, hanem ahhoz, hogy a lehető legoptimálisabb úton jussunk el a megoldásig, amit saját magunk tárunk fel, járunk be, saját magunk oldunk meg, és ezzel jutunk el a változásig. Ebben segít a Segítő.
Egyszerű a képlet:
- A kliens a feladattal, a Segítő a Klienssel foglalkozik.
És ha ez nem elég, akkor még el kell fogadnunk azon ajándékainkat is, amelyeket nem láttunk meg ez idáig, mert csak egyre a vágyaink meg nem valósulásával takartuk el őket, de ez már a felfelé vezető út. Addig is teljes terepszemle szükséges. A változásban egyre inkább szeretnénk levetkőzni a már kényelmetlen élethelyzeteket, kapcsolatainkat, és már kinőttnek vélt érzéseinket is, és rohannánk a várva várt Új felé.
És persze itt elakadunk.
Nem lehet újat kezdeni, amíg a régit nem látjuk, nem érezzük, nem értjük, nem fogadjuk el, és ha szükséges nem zárjuk le.
Ennek az időszaknak a megtartásához ad szakmai segítséget a Segítő, akit a felké
réssel hatalmazunk fel arra, hogy objektíven közvetítsen Rólunk. Tanítson olyan megküzdési stratégiákat, melyeket mi magunk nem sajátítottunk el még, de készek vagyunk megtanulni. Ez egy döntés, csakis ezzel a döntéssel lehet a fejlődést meghívni.
Ez a szakasz nem egyet értést jelent a helyzettel, sokkal inkább a teljesség igényét. Az oly sokat emlegetett realitást, ami nem más, mint a két pólus, a két oldal, jó és rossz együttes meglétét tudatunkban. Látom, ami jó volt benne, és látom, ami már nem kell, de tudom, hogy az is az “enyém” volt. Az én döntésem, az én érzésem, az én gondolatom, az én kapcsolataim stb. És nem elég megérteni, el is kell fogadni, hogy ez együtt jár(t) a helyzettel. Valahogy úgy, mint amikor a váltón áthalad a vonat, még egy darabig látod az elhagyott síneket, és még egy darabig szinte párhuzamosan haladsz vele, s ha megtörténik az elfogadás, akkor lassan szétválnak a nyomvonalak. És csak ekkor, csakis ebben a nyugvó, megbékélt, elfogadott helyzetben mutatja meg magát az Új, az új úti cél, s hozzá az új útvonal. És indulhat az elengedés, ami már nem jön velünk tovább……., de ez már a következő szakasz.
Szeretettel egy kliens történetének margójára: Kata
A változás folyamata. [Digitális kép] Hozzáférés: 2022.07.19. Letöltve innen: https://www.zalamedia.hu/vezeto-hirek/eletmodi/a-valtozas-margojara-avagy-felfele-tekinteni