Találkozások
A mai világban már nem kell sok, hogy ismét felvegyük a kapcsolatot régi ismerőseinkkel, hiszen ott a facebook, az insta, az elektronikus címlista, levelezőrendszer.
Most is így történt, pillanatok alatt beindult a chat élet a gimnáziumi osztályunk csoportjában és alig néhány óra alatt meg is volt a legújabb időpont a találkozásra. Aznap hosszú napom volt, sok klienssel és adminisztrációval, de minden szünetben megnéztem az addigi beszélgetéseket, merre fejlődik a találkozó ügye.
Észre se vettem, hogy felébredt bennem a tini lány, minden vendég után rohantam a telefonomhoz. Ahogy megérintett a felismerés szele, belső mosolyom szélesre húzódott, és felidéztem akkori önmagam.
Először jöttek a kellemes emlékek, a szünetekben megélt beszélgetések, a csengő hangja, a büfé hangulata, a menza illata és ízei, a társak és a felejthetetlen fiatalság energiái, a sportélmények. Nagyon hamar magával rántott az emlék, és aznapi lendületemet ettől fogva ebből az érzésből tápláltam.
Aztán lassan–lassan megjelentek a ma és a múlt összevetésében meglátott változások (már megint). Elsőként megjelentek az örökre elment szereplők, társak, akik már nincsenek velünk, tanárok, akik megszólították bennem azt, aki ma alapjaiban vagyok. A hála söpört végig rajtam, amikor egy-egy mondat, egy-egy jelenet, vagy közös élmény átfutott az agyamon. Nem, nem mind volt akkor kellemes, sőt, akkor éreztem néha igazságtalannak, vagy sértőnek is talán, néha nehéznek, amely átkínlódott éjszakákhoz vezetett akkor, de most ebből élek. A nehéz jelenetekből, és a hibáimból, melyeket akkor vétettem, ma megoldások lettek, a saját megküzdési stratégiáim mintái ott alakultak ki, váltak a részemmé. Innen indultak el felismeréseim, önismeretem, nyíltak ki a világ kapui.
Már hazafelé tartottam kocsival, amikor már nem tudtam (és már nem is akartam) megállítani a hibáim pillanatait, akkori tulajdonságaim sorozatos felbukkanásait. Legtöbbjüket szerencsére integráltam a ma megélt személyiségembe, s próbálom felhasználni a belőlük kapott hasznosat.
Mindig megmondó ember voltam. Aktív, szenvedélyes, és sokat beszélő. Mondjuk ki, elég idegesítő lehettem. Szerettem önmagamat (ma is), de akkor ez még sokszor csak az önteltség mámorában megélt öröm szintjén, a büszkeség kőkemény betonzatán működött, persze tudattalanul, de ettől még így volt. Néhány dolog van, amit nem tudok, vagy talán nem is kell továbbvinnem, volt és kész, csupán az elfogadás gyakorlásához kellettek. Néhány olyan, amire ma már nagyon nem vagyok büszke, de meg tudtam magamnak bocsátani, és fel tudtam használni, hogy azt, úgy soha többet.
És kész a leltár. Örülök, hogy ott az voltam, aki, mert így most itt az vagyok, aki szeretnék lenni. A hibáim megtanítottak változni, és remélem, hogy ez a változás fejlődés.
És most már kíváncsi vagyok az osztálytársaimra, akik jönnek. Kik Ők? Milyen utakat jártak meg? Megtalálom-e bennük tini magunkat, és azt, akivé váltak? Meglátom, és megélem magam velük újra fiatalként?
Nagyon várom ezeket az ismerős ismeretleneket!
Szeretném tudni Ők hogyan élik meg ezt az érzést, az önmagunkkal való találkozást. Voltak-, vannak-e felismeréseik, és ha igen, akkor melyek azok? Hallani szeretném az emlékeiket, amelyekkel akkori magam vakfoltjaira is ráláthatok, és emlékezhetek úgy, és arra, amire egyedül nekem nem sikerülhet. És kíváncsi vagyok az életutukra, érzéseikre, feladataikra. Egyszóval remélem, hogy gazdagabbá tehetjük egymást.
Készülök Rátok! Üres lappal, melyre felrajzolom arcotokat, személyiségeteket olyannak, amilyennek ma látlak titeket, amilyenek ma vagytok, megtartva akkori vonásaitokat is.
Egyszóval kíváncsi vagyok Rátok!
Szeretett ölelésem: Kata
