Sokszor kaptam meg életemben azt a kritikát, hogy megváltoztál. Mindig akkor kaptam, amikor az élet nehéz helyzeteiben kellett kitartani, amikor, ha nem változom, bizony nem tudom tartani a célt.
Ilyenkor két választás van (igazán nagy helyzetekben mindig kettő van).
Vagy maradok az, aki, és megpróbálom magát a helyzetet változtatni, vagy úgy, hogy elkerülöm, vagy úgy, hogy megpróbálom a körülményeket változtatni. Nekem ez mindig zsákutca volt. Többször is megtapasztaltam.
A másik megoldás, ha én változom. Bizonyos dolgokat magamban, magamból fel kell adni, hogy a változás bekövetkezzen.
Nagyon nehéz volt meghozni ezeket a döntéseket, sok dologhoz ragaszkodtam (még most is), legyen az tárgy, megszokás, tulajdonságok mindegy is. Ahogy a sors kényszere nem hagyott más módot, hát lassan elengedtem, amit lehetett. Először tárgyakat, aztán a hozzájuk fűződő érzéseimet. Elengedtem magamból szerepeket és azokhoz tartozó érzéseimet. Azaz változtam. Először összetört, de nem azért hogy bántson, hanem azért, hogy összerakjon valami más módon.
Amikor ez megtörtént, akkor kaptam a kritikát: Megváltoztál! Akik velem voltak ebben a folyamatban (ma is hálás vagyok érte) nem éltek ezzel a kritikával, hiszen a szemük előtt, velük, sok esetben a segítő figyelmük mellett történtek a dolgok. Azok, akik e sorsfeladataim nem látták, nem voltak mellettem, velem, azok a végeredményt vették észre, és meg is jegyezték, hogy megváltoztam. Nekik nehezebb volt megérteni, és így elfogadni is a változásom.
Tehát nem én változtam sok dologban, hanem sok dolog megváltoztatott engem.
Mindezek ellenére én ma is „Az” vagyok lényem lényegében, ami mindig is. Csupán a megjelenés változik, ahogyan a világban működöm, és ahogyan kapcsolódom hozzájuk. Ha képes vagyok útközben tartani a célt, azaz megtartani lényem lényegét, akkor átvezetem saját magam a szilánkosra tört életemen, és újra konfigurálom azt.
Ekkor csak az erő(szak) törik össze, amivel addigi életem tartottam a megszokások között, de utána születik meg az Erő, ami újra összerak.
Ezt kell “csak” kibírni. Hinni a folyamatban (Istenben), és magamban (a bennem lakozó isteni erőben).
Persze hogy kritizálsz, mert nem érted.
Persze, hogy nem érted, ha nem voltál jelen.
Persze, hogy nem érted, ha még nem éltél meg ilyet.
Nem baj. Remélem, hogy egyszer meg akarsz majd érteni, és akkor majd újra kapcsolódunk, mert áthozod majd a megértés útján a Szeretetet. Azt a Szeretetet, ami bennünk mindig ott van, és ott lesz, mert ez „Az” a lényegünk, ami soha nem változik, állandóan sugárzik, csupán mi veszítjük el az adást, amíg változásunk ismét össze nem köt vele. Ez az élet kerekén az agy. Ez soha nem változik, csak pillanatnyilag nem tud kapcsolódni, amíg te is meg nem érkezel oda, ahova én változtam.
2022.06.20
Szeretett ölelésem: Kata
