Vélemények rólunk

Szeretünk segíteni. Szeretjük azt, amit csinálunk. Reméljük, hogy jól is csináljuk. Ezt semmi más nem méri jobban, mint azoknak a véleménye, története, akik ma jobb életet élnek a Nálunk töltött alkalmak után.

velemeny

Ezekből a történetekből osztunk meg itt párat. . .

Imre levele:
2019. 10. 14.

Kedves Kata!
Rendkívüli örömmel tölt el az, hogy levelet írhatok Neked, ezzel is kifejezve hálámat!
Az elmúlt időszakban, ahogy mondják: „tényleg volt minden”. Amikor 2019 januárban először találkoztunk tényleg úgy gondoltam, hogy teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj, „amiért és ahogy” eddig éltem teljesen szétesni és felborulni látszott. Egyfajta védőháló nélküli zuhanás állapotában éreztem magam. A fókuszt is csak nagy nehézségek árán sikerült megtalálnom. A folytatott heti terápia alatt még akkor is sikerült tartanod bennem a lelket, amikor az akkori nézőpontomból tekintve egyre „rosszabb és reménytelenebb” lett a helyzet. Amikor végre sikerült megértenem, hogy az „ÉN IGAZSÁGOMON ☺” kívül más igazságok és aspektusok is léteznek, akkor nagyot fordult a világ. Lépésről lépésre haladtunk közösen a kérdésekkel szegélyezett úton a megértés felé. Az eltelt hónapok alatt kikristályosodott az számomra, hogy a védőhálom függesztő kötelei feszesek és az, hogy meddig hagyom zuhanni magam, csakis kizárólag tőlem függ.
Az Általad alkalmazott terápiás módszer nagyon hatékonynak bizonyult, bár bennem sokszor csak hetekkel a „verbális szintű megértés” után következett be a tapasztalaton alapuló VALÓS MEGÉRTÉS!
Egy sikeresnek mondható 9 hónapos terápia alatt gyakorlatilag sikerült „újrakonfigurálnom” az életem, illetve olyan felismerésekhez hozzájutnom, mely alapján biztosan állíthatom, hogy más szemléletmódú ember lettem. Innentől a feladatom „CSAK” ébernek maradni, megtartani a mostani látásmódom, megérteni és elfogadni más aspektusokat és legfőképpen gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni ☺.
Hálás vagyok Neked, hogy olyan módszereket és megértéseket tártál fel számomra, melyek alkalmazásának lehetősége, habár bennem is volt, de mindezidáig homály, vagy inkább a sötétség, tudatlanság leple fedte őket. A tudatos és boldog életvitel kialakításához megértésem szerint ezek napi szintű és következetes alkalmazása nélkülözhetetlen.
Köszönöm a sok évre szóló útravalót, igyekszem felnőni a feladathoz ☺.
Köszönet a sok-sok munkáért és türelemért!

Egy monori házaspár párkapcsolati munkájának története, először a férj levele:

2019. 02. 07.
Párkapcsolati helyzet, kapcsolati problémák miatt fordultunk Katához a feleségemmel.
Igazán érdemes volt, sőt, ahogy ültünk nála, és bontottuk ki a történéseket, arra gondoltam, kár, hogy nem 10 évvel korábban történt ez meg.
Arra gondoltam, hogy nagyon sokunknak érdemes lenne ezt meghallgatni, megérteni, foglalkozni a tudatalatti és akár tudatos akadásaival.
Kata feltetette azokat a kérdéseket, amiket magunknak nem mertünk, nem tudtunk, vagy nem tudtuk higgadtan, és érdemben megválaszolni azokat.
Lefordította az érzéseinket magunknak és egymásnak. Konkrét feladatokat szabott ránk, amin dolgoznunk kellett.
Eszközöket, lehetőségeket adott a kezünkbe, amiken keresztül elkezdhettük feltárni a saját személyiségünket és az egymással való kapcsolatunkat.
 
Nem oldott meg helyettünk semmit, de igazi segítség volt, amikor már nem tudtunk látni a konfliktusok erdejében. Nem szépített, nem festett hamis, naív képet, és igazodott a saját fejlődési ütemünkhöz. Hozzáértése és élettapasztalata erős bizalmat adott a problémáink, hibáink, tévedéseink, haragunk feltárására és kisimítására.
 
“mint hogyha valaki talpára állítaná a megfordítottat, kitakarná a letakartat, útba igazítaná az eltévedtet, mécsest tartana a sötétségben, hogy akinek van szeme a látásra, lásson”
 
Szívből ajánlom pároknak, de egyéni elakadásoknál is, sőt azt gondolom, hogy ha nincs látható probléma, akkor is érdemes tanulni tőle.
Ezúton is köszönöm a figyelmes segítségét!! 

János

A feleség levele:

2019. 02. 05.
Azt hittük, mindent megpróbáltunk és megtettünk a kapcsolatunk javításáért, de mindig hiányzott valami. Újra és újra visszajöttek a sérelmek és bántottuk egymást. Aztán  elkezdtük veled a terápiát…
Akkor megéreztük, hogy addig nem tettünk meg mindent. Minden találkozónkon tanultam/tanultunk valamit magunkról, a másikról. Helyére kerültek apró dolgok a segítségeddel. Megtanultam nemet mondani a felesleges dolgokra, megtanultam gyakorlatokat, amik használatával egyszerűbb megértenem magam és a másikat (nem csak a párkapcsolatban működnek), nem vagyok olyan hirtelen mint előtte.
Az én-közlés már teljesen természetes.
A Tükör törvénye a kedvencem. 🙂
Nem veszem magamra a másik baját és problémáját.
Jó volt, hogy a visszatérő problémás témákat a segítségeddel átbeszéltük, ezek nagyon sokat segítettek. Elmondhattuk azzal miért bántott a másik, aki nem biztos hogy annak szánta.  Így szépen sok dolog helyére került. Elindultunk egy jobb úton, ahol jobban figyelünk  a másikra. És megértjük, mit miért is tesz, vagy mond és nem egyből a veszekedés  van….
Nem mondom, hogy nincsenek viták, de máshogy éljük meg a mindennapokat.
Egyensúlyba kerültem magammal, így az életemben betöltött minden szerepemben is (anya, feleség, nő, és dolgozó nő).
Szeretném megköszönni a sok segítséget és türelmet.  🙂
Én mindenkit elküldenék egy ilyen pár hónapos terápiára.  🙂
Köszönöm!
Trixi

K.K. Levele:

2017.01.02.
Kedves Kata!
Nagyon köszönöm Magának és Gábornak is azt a sok segítséget, amit kaptam. A közös beszélgetések, a kapott jó tanácsok, a beszélgetésekből leszűrt következtetések mind mind hozzájárultak ahhoz, hogy bizakodó vagyok, érzem, hogy a gondok java részét sikerült feltárni
és a megoldásukra gyógyírt találni.
Úgy hiszem, hogy most már bátran elengedheti a kezem, egyedül is folytatni tudom azt az utat, ami a gyógyuláshoz vezet.
Szívből köszönöm mindezeket és Boldog Újesztendőt kívánva elbúcsúzom.
Szeretettel üdvözlöm
K.K.

Edit levele:
2016. 10. 02

Az idei volt a harmadik elvonulásom Veletek. 2011-ben teljesen véletlenül találtam rátok, de most már tisztán látom: vezetve voltam Felétek.

Az elvonulásoktól ezt kaptam minden egyes alkalommal: inspiráló, természet közeli új helyszínt ismerhettem meg, lecsendesedtem a rohanó világban, kiszakadtam a hétköznapokból és alázattal szolgáló terapeuták segítségével testileg-lelkileg megtisztultam. A jóga, masszázs, meditáció, légző gyakorlatok, csend-kúra, túra a természetben, egyéni konzultációk és állapotfelmérések mind-mind eszközként szolgáltak ehhez. Mindezen felül, mi résztvevők is sokat tanulunk egymástól: nagyon mély, megérintő beszélgetések zajlottak. No meg sokat nevettünk! De talán, ami számomra a legfontosabb élmény volt, hogy az együtt töltött két nap alatt intenzív önismereti fejlődésre tettem szert: kezdem kapisgálni, hogyan is működöm.

Ezen felül kaptam tőletek egy nagy batyu gondolkodni valót úti csomagnak J. Most is, ahogy visszagondolok az elmúlt 2 nap történéseire, szépen illeszkednek bennem össze a kis mozaikok: rádöbbenek egy-egy elejtett mondat, gondolat jelentőségére.

Köszönök nektek mindent.
Szeretettel: Edit

Krisztina levele:
2016.09.21.

Katát a húgom ajánlotta nekem, aki sok évvel korábban jógára járt hozzá. Házasságom válságban volt, és szakmai problémám is akadt bőven. Úgy éreztem, ezt már nem tudom egyedül megoldani, de családomat, barátaimat nem akartam a gondjaimmal terhelni. Szükségem volt valakire, aki értő füllel meghallgatott, és segített átvészelni ezt a nehéz korszakot.

Visszatekintve erre az időszakra, úgy vélem, hogy sokszor a döntések már ott szunnyadnak bennünk, csak valahogy nem merjük meghozni őket, vagy éppen még őrlődünk a lehetőségek/kísértések között, és ilyenkor nagyon sokat számít, ha valaki segít „megvilágosodni”, felszínre hozni mindazt a mélyen eltemetett érzést, ami szükséges a továbblépéshez, esetenként újrakezdéshez.

Ő volt nekem Kata, aki tizenöt hónapon át „fogta a kezem”.
Köszönöm neki.
Krisztina

I. levele:
2015. 11. 26.

Gyermekkorom óta komoly szorongásos tünetek. Folyamatos szégyen, bűntudat és visszatérő erős depresszió. 24 évesen gyógyszerek, majd terápia, ami megtanított hogyan kell okolni, másokat hibáztatni. 30 évesen újabb terápia, amiben nagyon sok szeretetet kaptam, de a mindennapjaimban nem segített.
Majd elkezdtem jógázni a Katánál. Egyszer szóba elegyedtünk és elmeséltem a problémáimat.

Ő kérdezte, hogy erős-e a szorongás, én mondtam, hogy igen,  mindent elsöprő ereje van. Erre azt válaszolta, hogy az jó, mert erő akkor van, csak nem a megfelelő módon használom. Így kezdődött.

Azóta kezd az életem kinyílni. Még csak az elején járok, de valami csodás dolog alakul bennem. Béke, harmónia, megértés, szeretet. Kezd összeállni, hogy a nehézségeim értem vannak, a tanulásomért, a fejlődésemért. Ehhez kell akaraterő és kitartás, az bennem van, és kell egy jó segítő, ez Kata.
Hálával telten. „I.”

Andrea levele:
Budapest, 2016. április 3.

Kedves Útkereső!

Szívből ajánlom a mennyei prófécia tanfolyamot, melyet én 2013 októberétől – 2014 májusáig végeztem el, Somodi Kata vezetésével.
A tanfolyam James Redfield, A mennyei prófécia könyvének fejezetei egymásra épülve egy önismereti úton vezettek át. A szombati foglalkozások mindig nagyon jó hangulatban teltek. Voltak kihívások, játékos feladatok, elmélyülések, felismerések és persze Önmagunk és a világban elfoglalt helyünk megtalálása. Kata nagyon színessé és varázslatossá tett minden alkalmat. Én, de mondhatom, hogy a csoport többi résztvevője is, rengeteget kaptunk Katától. Hálás vagyok a
tanításaiért, a kulcsszavakért, amik a „puttonyomba” kerültek a mai napig kísérnek és segítenek a mindennapokban. Megérteni azt, hogy az életben véletlenek nincsenek. Megérteni azt is, hogy minden pillanatban mi magunk teremtjük a saját magunk valóságát. Megtanulni az örök energia áramlásba kapcsolódva létezni. A tanfolyam során a legcsodálatosabb dolog volt Önmagam megismerése Kata „tükre”, feladatai, tanításai segítségével.

Szeretettel, Zsolnai Andrea

Pálma levele:

Kedves Mindenki!

Ebben az írásban a pánikbetegségem történetét szeretném megosztani veletek. Elmesélni, hogy kezdődött, hogy jöttem rá, hogy miről is van szó, és mi jelentette számomra a kiutat belőle.

A kezdetekhez egészen 2009 tavaszáig kell visszanyúlni. Akkor ledöntött a lá- bamról a mononukleózis. Ez ugyan egy nagyon kellemetlen betegség, de spontán múló és mondhatni nem is veszélyes. A fő probléma az volt ezzel, hogy elég rosszkor talált rám (persze mikor jó betegnek lenni…), hiszen éppen vizsgaidő-szakom volt, és abból elvenni 3 hetet elég kellemetlen. Ez volt életem első igazi nehézsége. Itt ugyanis egyértelművé vált, hogy csúszok legalább fél évet az egyetemi képzésemmel (ELTE-TTK, biológia), aminek a gondolatával az én lelkiismeretes, szorgalmas habitusom nem tudott mit kezdeni. Egyszerűen azt éreztem, hogy ezt nem tehetem meg, hiszen édesapám már nyugdíjas, édes- anyám meg majdnem nyugdíjasan gürcöl a családért, egyszerűen muszáj ezt behozni és önálló lábakra állni. Itt szeretném leszögezni, hogy ők ezt egyetlen szóval se mondták, és semmiféle tettel nem is jelezték, csak én éreztem legbelül, engem emésztett a gondolat. A gyógyulásom után volt egy hetem behozni az elmaradt vizsgákat. Ez félig sikerült, a semminél ez is több. Aztán egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ennek vége van, kezdtem élvezni a nyarat. Egy héttel később a villamosmegállóba sétáltam ki egy barátnőm elé. Hirtelen levert a víz, elfogott a hányinger, szédülve kapaszkodtam bele a hozzám legközelebb eső oszlopba. Ez már az volt. Az első pánikrohamom. Akkor viszont ezt nem is sej tettem. Szentül hittem, hogy ez visszaesés a betegségbe, pedig abból már kijöttem. Olyannyira ezt hittem, hogy egy hétig nyomtam az ágyat hányingerrel, mi- közben minden leletem teljesen jó volt (amennyire lehet jó, egy ilyen betegség után, azért bizonyos paramétereknek várni kellett még a visszaállásra, de ez már nem indokolt volna ilyen mértékű rosszullétet).

Amikor elmúlt, azt hittem vége, de nem. 2009 őszén nagyon kemény félévem / évem kezdődött az egyetemen. Hirtelen meg kellett csinálni két szigorlatot, hozzájuk egy halom előfeltételes tantárgyat. Annyi zh-t jelentettek be, hogy szinte azt se tudtam mikor melyik jön, közben gyakorlati jegyzőkönyvek, terepgyakorlatok, kémiák, és az előző félévről maradt pótolni valóm. Arról nem is beszélve, hogy az alapképzéses diploma megszerzése előtt még nyelv- vizsgát is kellett tennem. Nem bírtam a rám nehezedő terhet, hányingerem lett. Nem egyszer, sokszor. Két éven át gyakorlatilag minden hónapban meg- esett velem, hogy hány- inger miatt összegörnyedve nyomtam az ágyat leg- jobb esetben csak 3 napig, rosszabb esetben 1 hétig is, pont mintha beteg lennék. Ilyenkor nem is nagyon ettem, aztán meg bepótoltam. 59-67 kg között mozgott a súlyom le-föl-le-föl. Kezdetben megnyugtatott az a képzelet, h csak beteg vagyok, majd jobban leszek (ahogy jobban is lettem mindegyik ilyenem után, szerencsésebb esetben pár hétre is akár). Kezdetben a környezetem is riadt volt kicsit, senki nem tudta mi lehet velem, még az orvos anyukám se. Végigjártam minden létező kellemetlen vizsgálatot a gyomortükrözéstől kezdve az mri-n át, a sürgősségin töltött éjsza- káimról (nem véletlen a többes szám) nem is beszélve, és semmi. Dunát lehetett volna rekeszteni a negatív leleteimmel, de nem nyugodtam meg. Én minden bizonyossággal azt feltételeztem, hogy egy diagnosztizálatlanul maradt halálos kórság lappang bennem (szakmai ártalom), pedig nem. Soha nem is volt erről szó. A környezetem már látta, hogy mi történik, én nem. Megszámolni se tudom hányan mondták nekem, Pálma, te pánikbeteg vagy, hidd el, hogy az vagy, ez más nem lehet. Én ilyenkor mindig felháborodtam már a feltételezésen is, és élből elutasítottam ezeket a „vádakat”. De az idő igazolta a dolgot, hiszen a problémák nem múltak, sőt ha lehet, rosszabbak lettek, no meg egyik szülte a másikat. Lássuk be, így elég nehéz az egyetemen teljesíteni. Ez általában egészség- ügyi problémák nélkül is kihívás, de ha az ember átlag havi egy hétre használhatatlan, még lassabban halad a dolog. Valahogy így bővítettem ki a fél év csúszásomat 1 évre. Közben a nem létező fizikális betegségem a lelki életemre is kihatott. Nagyon sokat kivett belőlem a sírás, a kesergés, az átvirrasztott éjszakák, amikor csak azon kattogtam, hogy mi ez az egész, mi történik most velem, ez most tényleg halálos-e, mi lesz velem, hogy fejezem be az egyetemet, hogy veszem le szüleim válláról a terhet (pedig ők egy percig nem éreztek tehernek). Aztán amikor nem az agyam járt éjjel, akkor a rosszullétem miatt nem aludtam, és szegény anyát gyötörtem, mert rettegtem. Ha ő éppen nem volt ott, a páromat tettem próbára (akit az egész őrület előtt fél évvel ismertem meg, hát csodálom a kitartását).

Két évig húztam ezt a helyzetet homokba dugva a fejem. Aztán szépen lassacs- kán elkezdtem barátkozni a pánikbetegség gondolatával. Lehet, hogy ezt tényleg magamnak csinálom? Akkor el is tudnám mulasztani, csak meg kell magammal beszélni, ez nagyon egyszerűnek tűnik. Hát nem volt az. Nem jártam sikerrel, minden ment tovább úgy, ahogy eddig. A tüneteim viszont egy kicsit változtak onnantól, hogy kezdtem magamban megbékélni a gondolattal. A folyamatos hányinger fölött átvette a hatalmat a pánikbetegség pánikos jellege. A legváratlanabb helyzetekben nagyon hirtelen, nagyon rosszul tudtam lenni. Levert a víz, majd kiugrott a szívem a helyéről, fojtó hányinger fogott el, és mindehhez a tünet együtteshez erős halálfélelem is társult. Sokszor el is sírtam magam, amikor ez jelentkezett. Hogy mért sírtam? Ezt akkor se tudtam, most se tudom, csak jött. Ez viszont felállított a gyógyulás útvonalára. Az első lépés ugyanis a felismerés. Egyszerűen be kellett látnom, és ki kellett mondanom, hogy pánikbeteg vagyok. Ez egy olyan állapot, amit csakis akkor lehet eredményesen rendezni, ha az emberben megszületik a felismerés, és ennek fényében teszi meg a szükséges lépé- seket.

A felismerés megvolt. Na de mik a lehetőségek ilyenkor? Terápia? Az nagyon ciki. Antidepresszáns? Na, erről hallani se akartam. Aztán csak kellett hallanom… A terápia meg mégse volt olyan ciki, sokkal inkább a legjobb, amit tehettem.

Mindenkinél változó, hogy kivel milyen megoldási lehetőség jön szembe. Én az egyik rosszullétemnél a tánctanáromat, Esstyt hívtam sírva, teljes kétségbe eséssel (aki egyébként sokkal több nekem egy tánctanárnál, sokkal inkább testvér- ként tekintek rá, hiszen ő is majdnem ugyanúgy pátyolgat és terelget engem az életben, mint a nővéreim). A telefonban csak annyit mondott, hogy máris ott leszek. Jött és beszélt a fejemmel, mert tudta, hogy valakinek ezt meg kell tennie. Elmesélte, hogy a keresztanyuja, a Kati metafizikai terapeuta. Elmondta, hogy hosszas beszélgetések során segíthet nekem rájönni arra, hogy mi is lapul ott legbelül. Persze azt is elmondta, h ő fog engem berugdosni az ajtaján, ha nem megyek magamtól. XD Nehezen ugyan, de hallgattam rá, úgy éreztem, más esélyem nincsen. No meg is kezdtem a terápiát Katinál, de én türelmetlen vagyok, az ilyen munkához pedig idő kell, nem is kevés. Hát nem sikerült. Nem tudtam az elhangzottakkal dolgozni egyáltalán, mert a testi tüneteim mindig mindent felülírtak, amint megjelentek. Ez volt a fő oka annak, hogy nem tudtam elkerülni az antidepresszáns szedését. Amikor már a sokadik nap rohantam ki sírva az egyetemről, anyum leszidott a gyógyszer elutasítása miatt, hiszen a szép szóra nem hallgattam, az antidepresszáns szó kimondása mindig hatalmas mértékű tiltakozást váltott ki belőlem. Akkor viszont bennem is megérett az a gondolat, hogy itt nincs más lehetőség. Anyum azt mondta, hogy a XXI. században élünk, a pánikbetegség tüneteinek biológiai háttere ismert (tudja ám, hogy kell hatni a biológus növendék eszére), és erre ma már kiváló gyógyszereket gyártanak. Hát én úgy döntöttem nem bízom a gyógyszerre a gyógyulásomat, de azt beláttam, hogy a testi tünetek leállításához szükségem van rá. Azt viszont végig tudtam (amikor már tudatában voltam az állapotomnak), hogy egy pánikbetegségnek belső okai vannak, tehát a tünetét hiába fogom elnyomni, attól nem „gyógyulok meg” (ma már inkább a tanulás/tanítás fogalmakat használnám, hiszen rengeteg felismerést hozott nekem ez a szintén nem túl rövid időszak).

A kezdet nagyon nehéz volt. Az antidepresszáns az első két hónapban leg- alább a kétszeresére erősítette a tüneteimet. Nyugtatót nem voltam hajlandó rendszeresen szedni, de kaptam az antidepresszáns mellé, és amikor roham jött rám, mindig volt mihez nyúlnom. Bevallom őszintén, a mai napig magamnál tartok mindig egy üvegcsével, mert egyszerűen megnyugtat. A puszta léte szükségtelenné teszi a használatát, így azt mondom, inkább legyen nálam.

Közben ismételten megkezdtem a metafizikai terápiát Katinál. Nagy szeren- csémre ő is azonnal látta, hogy esetemben a gyógyszerre valóban szükség van, azt ő nem tudja pótolni. Közösen tűzte ki velem célként a gyógyszer letételét, és az eredmény lenyűgöző volt. Onnantól, hogy megszűntek a tüneteim, valósággal ittam a szavait. Hirtelen nagyon magasra emelkedtem, és teljesen új erőre kaptam. Ez az új erő azonban inkább fizikális volt, és a gyógyszernek volt köszönhető. A terápia nagyon megdolgozta közben a lelkemet. Időnként teljesen abszurdnak tűntek Kati módszerei, gondolatmenetei, az általa javasolt feladatokat nagyon nehéznek éreztem, de tudtam végig, hogy csak akkor szabadulhatok meg a gyógyszertől és élhetek újra teljes életet, ha dolgozni kezdek a hallottakkal, tanultakkal. Ez nem volt könnyű, mindig abból a képből merítettem az erőt hozzá, hogy megszabadulok a gyógyszertől. Sokkal egyszerűbb lett volna legyinteni egyet, és hagyni, hogy a tablettám tegye a hatását, amit akkor már tett is. Csak így, nem tudtam volna megszabadulni tőle. Ezek a beszélgetések nem úgy történtek ám, hogy ez a bajod, ezt kell ellene tenni. Nem Kati éli az életemet, ő csak összefüggésekre tud rámutatni szakértői szemmel. Olyan összefüggésekre, amikre legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Ezt követően pedig nekem kellett rájönnöm a miértekre, és nekem kellett dolgozni mindezzel. Ezt igazából mindenkinek magában kell megoldani. Ez viszont segítség nélkül egyáltalán nem ment volna. Ehhez kaptam Katitól egy mankót a kezembe. Aztán szépen lassan megtanultam járni ezzel a mankóval, és jöttek egymás után az apró sikerélmények. Szépen apránként megtanultam, hogy az elmém hogy is működik valójában, mikor mit kreálok magamnak, mikor esélyesebb egy pánikroham kitö- rése. Tudatosabban kezdtem gondolkodni, tudatosabban próbáltam mind megélni, min utólag kiértékelni a különböző élet- helyzeteimet. Amikor már jobban ment, megpróbáltam előre is értékelni, hogy milyen élethelyzetek növelhetik meg jobban a pánikrohamok kitörésének eshetőségét. Például vizsgaidőszak végén már tudtam, hogy most, a stresszhelyzetes készültség hirtelen leállása után bizony elkaphat egy nagyobb roham. Tudatosan készültem erre. Magamnál tartottam a nyugtatót, és ha jelentkezett az első tünet, már tudtam, hogy mivel nézek szembe, mitől van, és mindennek köszönhetően már közel se ijedtem meg annyira tőle, mint kezdetekben. Persze rafinált dög ez a kis pánik, ugyanis ha elkezdi az ember kiismerni őt, mindig újabb és újabb tünetek formájában jelentkezik, esetemben például szédülés, derékfájás. A legfontosabb és legnehezebb az volt számomra, hogy ne hagyjam, hogy megtévesszen, hogy ilyenkor is rá tudjak mutatni, hogy látlak, tudom, megint te vagy az, figyellek ám, nem hagyom magam. Ez nem is sikerült rögtön, és minden alkalommal, de gya- korlat teszi a mestert. 😉

Haladtam szépen lassan ezen az úton, és 1 év után elérkeztem az első nagyobb fordulóhoz. Sikerült letennem az antidepresszánst. Látjátok? Minden csak elhatározás, akarat, és kitartás kérdése. Először szépen, lassan, orvos édesanyám vezetésével csökkentettem az adagokat, folyamatosan megkonzultálva Katival is ezeket a lépéseket, majd simán csak elfelejtettem párszor bevenni. Utólag rájöttem, hogy ez egyfajta elengedés volt. Amikor az ember már olyannyira nem stresszel a bevétel kimaradásától, hogy jaj, mi fog történni, ha nem veszem be, hogy el is felejti bevenni, akkor valószínűleg már nincs rá szüksége. De mint mondtam, utólag jöttem rá, ezért pár nap kihagyás után egyik reggel bevettem az aznapi szükséges mennyiséget. Na, erre a kísérletemre aznap este egy igencsak erős rosszulléttel jelzett vissza a szervezetem. Pontosan ugyanazt éreztem, amit az első negyed szem bogyó bevétele után. Itt jött elő a tudatos jelenlét, amit addigra már jól begya- koroltatott velem Kati. Riadtság helyett gondolkodni kezdtem inkább, és rájöttem, hogy a kifelejtős időszak alatt elszokhatott tőle a szervezetem, ha ugyanazt a reakciót váltotta ki, mint a kezdetek kezdetén. Ekkor meg tudtam fogadni, hogy soha többé nem veszek be még egy negyed szem anti- depresszánst se, és ehhez a mai napig tartom is magam. 🙂 Na így kell egy pánikrohamot hatalmas örömmé konvertálni.

Persze a nagy elhatározást nem koronázta hirtelen töretlen siker. A gyógyszer letételét követően még egy évig visszajáró vendége voltam Katinak. Bár köny- nyűnek hangzik a gyógyszer lerakása, de ez azért a gyakorlatban nem megy ennyire pofon egyszerűen. Világos, hogy egy visszaesés követi a gyógyszer letételét, csak nem mindegy, meddig zuhan az ember. Ezt úgy tudnám a legszemléletesebben ábrázolni, hogy a gyógyszer szedése előtt egy mély gödörben voltam, ahonnan sehogy nem tudtam kimászni. A gyógyszer meg mondjuk egy helikopter volt, aminek a talpába tudtam kapaszkodni, és a gödörből egyenesen a fellegekbe vitt. Amikor elengedtem azt a bizonyos helikoptert, arra kellett ügyelnem, hogy a fellegekből ne a gödörbe essek vissza, hanem a realitás szilárd talajára. A helikopterrel megtett út a gödör széléig, az idő volt, amit a lelkivilágom megdolgozásával töltöttem. Ha ezt az utat/időt nem teszem meg a helikopterrel, világos mi történik.

A helikopter a gödör szélére rakott. Szükségem volt tehát a segítő mankóra ah- hoz, hogy ne csússzak vissza a gödörbe. Ez az időszak még nehezebb is volt, mint a gyógyszeres év, hiszen a pánik tünetek gyakrabban jelentkeztek. Ekkor azonban teljesen más szemmel néztem erre az állapotra, jelenségre, mint a gyógyszer szedése előtti időben. Ebből az új szemszögből pedig már nem is volt olyan félelmetes óriás, hogy a gödörig kergessen.

Egyébként direkt pánikrohamra megküzdési stratégiákat is tanított nekem Kati. Bár ott volt a nyugtató, ami gyorsabb és egyszerűbb, de először mindig próbálkozok kicsit, legfeljebb ha nem megy, jön a nyugtató (bár sokszor már ez a gondolat is leállítja a folyamatot). A kedvenc ilyen stratégiám a rosszullét megszemélyesítése volt. El kell képzelni a pánikot, mint egy élőlényt/tárgyat. Megfoghatóvá kell tenni. El kell képzelni, hogy milyen a színe, szaga, mérete, anyaga, felülete, meg egyáltalán mit csinál bennem, milyen mozgásokat végez. Ez azért jó, mert ilyenkor más agyi területeket kapcsol be az ember a fejében, ami átveszi a tüzelést a pánikrohamokért felelős limbikus rendszertől. Bizony, Kati is tudta, hogy hasson a biológus lelkemre. Persze érdekességként azt is mindig hozzátette az ilyen típusú dolgokhoz, hogy minderre a távol-keleti kultúrákban milyen kifejezéseket használnak, ott hogyan tanítják, hogy lássam, minden összefügg mindennel, így kerek a világ. Egyébként ezt is elég nehéz a gyakorlatban működtetni, hiszen pánikroham alatt az ember általában elveszíti a józan ítélőképességét. A lényeg az, hogy mindig meg kell próbálni. Egy kifejezetten nagyon jól sikerült esetemet megosztom veletek, hogy lássátok, tényleg működhet a taktika.

Akkor épp egy koncerten lettem hirtelen rosszul. A táskámban ugyan ott volt a gyógyszer, de nem volt nálam víz/üdítő, amivel bevehettem volna. Ahhoz a tö- megen kellett volna átvergődnöm magam, ami pánikroham közben, ha lehet csak rosszabb. Elképzeltem hát, hogy mi is lehet bennem, és elképzeltem azt, hogy ami bennem van (akkor éppen néhány fekete tüskés golyó), bulizik velem. Ugrál bennem, táncol bennem. Nagyon erősen rákoncentráltam erre a képre, és műkö- dött.

Lényeg a lényeg, a gyógyszer lerakása után egy évvel (2014 végén) elköszön-hettem Katitól. Jelenleg úgy vagyok, hogy elég ritkán, de azért előfordul 1-1 kósza pánikroham. Ha sikerül elmulasztani, megjegyzem magamnak hatalmas sikerként, ha nem sikerül, beveszek egy nyugtatót, ennyi belefér. Ha lehet, akkor azonnal (ha nincs rá mód, akkor utólag) értékelem a helyzetet. Megbeszélem magammal, hogy mik történtek velem az utóbbi időben, és történnek mostanság, igyekszem tisztázni a helyzetemet. Általában a páromat is bevonom, vele is megbeszélem a dolgokat, mert több szem többet lát. Ez most egy olyan állapot, amivel nagyon boldogan együtt tudok élni anélkül, hogy betegnek tartanám / képzelném magam, mert ez már egyáltalán nem nyomja rá a bélyegét a mindennapjaimra. Nincs már olyan erejű rosszullét, ami napokra levesz a lábamról, és ellehetetlenít attól, hogy kilépjek a lakásból. Az már csak a múltam.

Utolsó simításként pedig végigjártam szintén Katinál, a Mennyei Prófécia Tanfolyamot (MPT). Erre az önismereti tanfolyamra azért jelentkeztem, mert éppen a dolgozói élet megkezdése, és a szüleimtől való elköltözés szélén álltam, ezzel a családalapítás gondolatához is közelebb kerültem, és tudtam, hogy ez olyan mértékű változás lesz az életemben, amit nem léphetek meg felkészületlenül. Itt, ezen a ponton kijelenthetem, hogy hálás vagyok a pánikbetegségemnek, mert megtanított tudatosan tervezni, előre gondolkodni. Hirtelen az egész időszak megszépült, és már nem a sok fizikai szenvedést látom magam előtt, amikor kimondom a pánik szót, hanem azt, h húúúúúúú mennyi mindent megtanultam. Vissza lehet menni a múltba, és megszépíteni az emlékeket, vagy kitágítani a jelent, kinek hogyan szemléletesebb.  Azelőtt valahogy sodródtam az árral, és hagytam, hogy csak megtörténjenek velem a dolgok. Az MPT nagyon jól kiegészítette a Katitól tanultakat, és rendkívül érdekesnek is tartottam. Még a gyerekneveléshez is egy nagyon jó kezdő útmutatást adott. Bár még nem vagyok anya, de azt már most érzem, hogy az itt tanultakból néhány dolgot biztosan tudok majd hasznosítani a gyereknevelés területén is. Mindemellett a kósza pá- nikrohamok utólagos kielemezgetéseinél is nagyon nagy segítséget nyújt nekem.

Ennyit szerettem volna megmutatni az elmúlt éveimből, a tanulság leszűrését rátok bízom. 😉

Végezetül köszönöm mindenkinek, aki kitartott mellettem a nehezebb időszakomban! A családomnak, életem szerelmének, és a barátaimnak. A mankót pedig neked, Kati. Ha elesek, használom. 😉

Egy volt pánikbeteg: Pálma

L. levele

….Jöttem…., mert éreztem, hogy kell egy apró útmutató, hogy felismerjem a határaimat, a korlátaimat és ezek által megszeressem és elfogadjam önmagam! Mert ez az önmagam nem elfogadása néha olyan bizonytalanná és feszültté tett, hogy az már a gyereknevelésre is átragadt olykor….

… szóval jöttem Katához…már az első alkalom ráébresztett arra, hogy elég csak 3-4 szónak más jelentést adni és az mennyi mindent megváltoztat(hat)! Új felfogás, kicsit új értelmezése a dolgoknak, fogalmaknak és máris kezdett kikristályosodni az egész, amivel ezelőtt évekig küzdöttem magamban, és magammal. (Vagyis, hogy más embereket mércének használtam magamhoz és általában én voltam KEVÉS mindenkihez….)

Köszönöm Kata, hogy ma már bárhova megyek, bárhol vagyok, önmagam tudok lenni!!!!! Nem mások gondolataival, véleményével foglalkozok, hanem saját magammal. („Mert én így gondolom”, „Én így csinálom”) Számomra ezek nagy szavak, és számomra ez jelenti a szabadságot!

Nem tudom elégszer megköszönni (most már magamnak is J ), hogy megtettem a kezdő lépést, így másként élem a mindennapjaimat, az életemet. (Erre az anyukára már a gyerekeimnek is nagy szüksége volt!)

…Vagyis jöttem…..

Egy anyuka Monorról